„Ha lenne elég eszem, hogy kikeveredjek ebből az erdőből, az már kielégítené a saját igényeimet."
Egy hosszú éjszaka egy bűvös erdőben, ahol bármi megtörténhet. Négy fiatal egy varázsitalnak és egy hebehurgya tündérnek köszönhetően elképesztő szerelmi négyszögbe bonyolódik, miközben az erdő urának és úrnőjének civódása mindent fenekestül felforgat.
Ezt az éjszakát és ezt az erdőt választja négy athéni mesterember színházi próbája színhelyéül, mert egyhangú életük fordulóponthoz érkezett: a hercegi pár esküvőjén egy estére birtokba vehetik a színpadot, és megmutathatják mindenkinek, mennyit is érnek ők. Vajon képesek-e élni ezzel a soha vissza nem térő lehetőséggel?
Az áhított premierig hosszú út vezet: nem könnyű társulatot kovácsolni a hirtelenjében összeverődött kompániából, ráadásul egyik társuknak egy jelenet kellős közepén nyoma vész...
A mesteremberek azonban nem azért vágták a fejszéjüket ekkora fába, hogy feladják.
És vajon végül hogy fogad a közönség egy olyan előadást, amely kicsit MÁS, mint a többi? Megérthetik-e a karzaton ülő nemes ifjak és hölgyek ezeket a tőlük annyira különböző embereket? Egyáltalán: máshogy kell-e nézni, befogadni egy ilyen produkciót?
Sok más mellett erről, a MáSzínház életében is központi kérdésről szól a Napforduló, avagy a leghosszabb világosság, amely Shakespeare szó szerint örökzöld klasszikusát inkluzív előadásként viszi színre.