Filákovity Radojka egy kis, határmenti faluból származik, és már gyerekként is arra vágyott, hogy újságíró lehessen. Hosszú utat tett meg, de kitartása és küzdeni akarása, az írás iránti elemi vágya megmutatta: nem számít, honnan jössz, kit ismersz, tipikus fejlődésű vagy fogyatékosággal élő vagy, a lényeg csupán annyi, hogy sose add fel az álmaidat!
Március 9-én feszült izgalommal kattintottunk mindannyian a Zoom linkre, amely már a levelező rendszerünkben csücsült, 15 perccel a foglalkozás kezdete előtt. Két hete lázasan készültünk erre pillanatra, ezért Radojka érkezése előtt még néhány szóban átbeszéltük a legfontosabbakat: figyeljünk, kérdezzünk és érezzük jól magunkat. Csak úgy, MáSzínházasan. És akkor, 17:05-kor a 15 fős kis csoportunk létszáma eggyel megnőtt, ugyanis Filákovity Radojka, az “est sztárja” becsatlakozott az online valóságunkba. Rettentően örültünk egymásnak, mind a 16-an, ám érezni lehetett az első percek bizonytalanságában és feszültségében: ilyet még sosem csináltunk! A kezdeti egészséges szorongás hamar elmúlt, hiszen Radojka nyugtató mosolya nem volt ismeretlen számunkra. A csoport néhány tagja már pár évvel korábban találkozott az újságíróval, bár akkor fordított szerepkörökben, ő kérdezett tőlünk. Ahogy teltek a percek, egyre részletesebben mesélt, így mi is bátrabbak lettünk. Szép lassan kibontakozott előttünk az, amire oly kíváncsiak voltunk: Radojka álmai és valósága, egy vitathatatlanul tehetséges újságíró céljai és az a közeg, amiben ezeket megvalósítani akarta és akarja.
[KözösÉg csoport - Filákovity Radojka (lent, középen) interjú; ZOOM, 2021]
KÉ: Már gyerekként is újságíró szerettél volna lenni?
F.R.: Kamaszként focirajongó voltam, a meccsek minden alkalommal a tévé elé bilincseltek, lenyűgözött a sportolók elszántsága és küzdeni akarása. Sportkommentátor szerettem volna lenni, így a gimnázium elvégzése után médiaszakra jelentkeztem, de végül az írásban találtam meg magam. Nagyon szeretem a szakmám, hihetetlenül izgalmas embereket ismerhetek meg általa, akik rengeteg dologban inspirálnak, és akiktől sokat tanulhatok. Az írás pedig az identitásom részévé vált, mélyről jövő igényem, hogy írjak – még akkor is, ha csak kedvtelésből, a fióknak vetem le a gondolataimat.
KÉ: Említetted az előbb, hogy mennyire lenyűgözött az az elszántság és küzdeni akarás, ami a focistákban van. Volt valaha, hogy te ilyen elszántsággal küzdöttél?
F.R.: Igen, azért, hogy újságíró legyek. Nagyon kemény munka volt, mire elhittem magamról, hogy helyem van a szakmában, illetve mire megjártam a szamárlétrát. Egy kicsi, határmenti faluból érkeztem Budapestre, nem volt hátszelem, de szorgalmas voltam és alázatos. Nagyon fontos volt számomra, hogy újságíróként teljesedhessek ki, de hogy milyen generációkon átívelő családi örökséget, hagyományt követek ezzel a vággyal tudat alatt is, csak később állt össze a fejemben. A nagyapám és apukám is újságíróként dolgozott korábban, de mindkettőjük pályája derékba tört: a nagyapámat munkaszolgálatra hurcolták a szerkesztőségből, édesapám pedig azért volt kénytelen elhagyni a pályát, hogy a szüleit segítse. A nagyapám ugyanis lebetegedett, tartós ápolásra szorult, apukám egyke gyerekként pedig visszaköltözött vidékre, hogy a közelükben legyen. Hiszem, hogy ez is közrejátszhatott abban, hogy szinte feladatommá tettem, hogy ezen a pályán érvényesüljek, és kicsit az ő álmukat is beteljesítsem.
[Radojka gyerekként egy írógép előtt]
KÉ: Mit gondolsz a sajtószabadság helyzetéről a mai Magyarországon?
F.R.: Mi, a WMN-nél nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert megteremtettük a saját sajtószabadságunkat. Ez egy olyan érték, amit a zászlónkra tűzve tűzön-vízen át igyekszünk megtartani. Szerintem ez újságíróként erkölcsi kötelességünk is – pláne most. Az, ami a magyar médiával történik hihetetlen kétségbeeséssel, haraggal és dühvel tölt el. Egy működő demokráciában ennek nem lenne helye.
KÉ: Szerinted ma Magyarországon egy fogyatékossággal élő embernek milyen lehetősége lenne újságíróként elhelyezkedni? Mit tudnál tanácsolni annak, akit ez a terület érdekel, de valamilyen fogyatékossággal él, vagy valamilyen speciális igénye van?
F.R.: Azt gondolom, hogy mindenki, aki kellő tehetséggel, kitartással és alázattal rendelkezik, annak helye van ebben a szakmában – és szeretném hinni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolkodik.
Ehhez azonban fontos lenne, hogy aki újságírónak készül, az ne hagyja magát eltántorítani, higgyen a saját képességeiben. Olvasson sokat, írjon sokat, és ha megírta azt a cikket, amiben a szíve-lelke benne van, akkor addig kopogtasson vele szerkesztőségek ajtaján, amíg nem talál egy olyat, ami kinyílik előtte. Nem szabad megijedni az első pofontól és a visszautasítástól. Ez egy kemény szakma, amellett, hogy sok szépsége van, sok örömöt ad. Nekem tíz évembe telt, hogy olyan ajtó nyíljon ki, amibe öröm volt belépni. Ez a tíz év számomra iszonyatosan sok munkával és olykor sok kétséggel telt: önmagam állandó megkérdőjelezésével azzal kapcsolatban, hogy van-e itt helyem egyáltalán. Hosszú volt tehát az út, de nem adtam föl.
KÉ: Hogyan változott az újságírás, illetve az interjúzás mikéntje az életedben a COVID alatt?
F.R.: Az egyik legkedvesebb műfajom az interjú, és azzal, hogy a személyes találkozások átkerültek az online térbe, épp az interjúkészítés lényege, a személyesség veszett el. A gesztusai, a testbeszéde nagyon sokat elárulnak a másik emberről, sok esetben az interjúalanynak már egy rezzenéséből látni, hogy mi az a téma, amitől elzárkózik, amiről nem szívesen beszél, amitől szorong. Ezek az apró rezdülések az online térben kevésbé érzékelhetőek. Sokkal nehezebb kapcsolódni egymáshoz, kipuhatolni, hogy a másik ember éppen milyen lelkiállapotban van, hogy mennyire lehet mélyre menni a kérdésekkel. Nehezebb megnyitni a másikat, mert lényegében egy kamerához beszél, ami eléggé személytelen. Az igazán mély beszélgetésekhez pedig fontos, hogy kialakuljon a kapcsolat, a szimpátia két ember között.
KÉ: Mi az, ami szerinted a COVID alatti időkből megmarad a későbbiekben is?
F.R.: A jelenlegi előrejelzések szerint az élet már nem lesz olyan, ahogyan azt a világjárvány előtti formájában ismertük. Sok minden változik, de hiszek az emberek adaptációs képességében, abban, hogy képesek leszünk alkalmazkodni ehhez az új világhoz. Ami aggaszt, hogy egyre több szakember figyelmeztet arra, hogy a járványnak hosszú távú negatív hatásai lesznek a mentális egészségünkre – ez számomra sokkal ijesztőbb, mint az, hogy a régi szokásaink közül jó néhánytól el kell búcsúznunk. Velünk marad még a veszteségeink miatt érzett gyász és fájdalom is, ugyanakkor nagyon remélem, hogy lesznek pozitív hozadékai is a járványhelyzetnek: hogy empatikusabbak és alázatosabbak leszünk, hogy jobban odafigyelünk majd egymásra. Emellett azt is remélem, hogy a félelem, és az egymástól való távolságtartás nem marad meg, és hogy hosszú távon a COVID nem okoz törést az emberi kapcsolódásainkban.
KÉ: Melyek voltak azok az álmaid, amelyek valóra váltak (az újságíráson kívül)?
F.R.: Nagyon meghökkentő ezt kimondani, de minden teljesült, amire eddig vágytam. Iszonyúan szerencsés vagyok, mert találtam egy olyan párt, akit nagyon szeretek, akivel közös jövőt építünk. Jó emberek vesznek körül: a családom és a barátaim is rettentően támogatóak és szakmailag is végre a helyemen vagyok.
KÉ: Ha ebben a pillanatban kívánhatnál egyet, akkor mit kívánnál?
F.R.: Hogy a járvány eltűnjön a Föld színéről, és soha ne is kelljen szembenéznünk másikkal. Ezt most mindennél jobban szeretném...
KözösÉg csoport
Szerkesztette: Szabó Hanna, Kontler Dorka
Szívesen olvasnál még MáSajtó cikket? Itt találod őket!
Szeretnél minél hamarabb értesülni új megjelenésről? Kövesd a MáSzínházat a facebookon!
