A MáSzinház a Teatr21-ben -- Varsó, Lengyelország, 2024 - 4. nap

Gyakorló alvászavarosként ébren ér, amikor hajnali 04.30-kor egy légvédelmi szirénára emlékezetető (jó, sosem hallottam ilyet, legyen akkor hajókürt de akkor Titanic-méretű!) hangorkán, dudálás, majd a címben írt Uwaga, uwaga! elárasztja a szállodát. Egy nyugodtnak tűnő sztentori hang először lengyelül, majd angolul hívja fel a figyelmet arra, hogy a szállodában tűzriadó van. No problem, senki ne menjen se té, se tova, maradjon a hátsóján a szobájában, amíg nem érkezik újabb utasítás. Első döbbenetemben - és csak azért nem használom a “kitört a frász” kifejezést, mert, mint említettem már vagy 2 órája ébren voltam - persze, hogy nekifutásból ugrottam ki az ágyból és akartam kiszaladni a folyosóra körbenézni. Majd miután vagy 13-szor megismételte a közlendőjét a sztentori hang és egyformán nyugodtan - miért is lenne zaklatott egy automata? - meggondoltam magam és a telefonomat kaptam a kezembe, hogy felhívom Közgazdászt, hogy ő vajon hallja-e. Szinte rögtön realizáltam, hogy ezt a hangot csak az nem hallja, aki már nem él, én pedig reménykedtem, hogy Közgazdász jó egészségnek örvend, úgyhogy elálltam abbéli szándékomtól, hogy már kora hajnalban hülyét csinálok magamból, ráér az később is.

Úgyhogy kivártam, míg Sztentór elcsitul és visszafeküdtem aludni. Hátha. Megy. És láss csodát, a beígért tűz lebegő árnya édesen visszaaltatott.

Nem véletlenül írtam le, kedves Olvasó a hajnali őrületet ilyen részletességgel. Ugyanis az akkor frissen megtanult szó - uwaga - lett a Nap Szava, olyan sokszor hangzik majd el aznapi kalandozásaink során.

Délelőtt meglátogatjuk a varsói zsidó gettó maradványait. A zsinagóga bejáratát irtó nehezen találjuk meg de nem adjuk fel, végül csak bejutunk. Felállványozva, felújítás alatt az egész épület, körben mindenhol táblák figyelmeztetnek: Uwaga, uwaga!

Bent - a kötelező, nagyon alapos biztonsági ellenőrzés után - csend, nyugalom és hihetetlen békesség. Bolyongunk a falak között, kezünkbe vesszük a Tórát, úgy teszünk, mintha olvasnánk, visszafelé, próbáljuk kisilabizálni a többi ősi könyv címét és nekem végig Leon Uristól az Exodus jár a fejemben, meg A királynő törvényszéke - alap ovasmány élményeim a Holokauszt kapcsán - no, meg a filmek: A zongorista, a Schindler listája, Az élet szép… aztán a női karzaton ülve kerekedik ebből egy mély, komoly beszélgetés, újra nekiállunk így együtt megérteni a felfoghatatlant. Uwaga, uwaga…

A gettó falának maradványát - hiába megyünk oda a látogatási időpontban - csak kívülről tudjuk megnézni, sokszori csengetésre sem jön elő senki. 

Erős váltással Varsó modern szívében álmélkodunk a felhőkarcolokon és a felhőkarcolókban nyüzsgő munltikon: a Deloitte, a GI, az EY mellett szerényebben de ott van a Teatr Dramatyczny és a könyvvásár is, amire hivatalosak vagyunk, hiszen a Teatr21 saját kiadványailval jelenik meg ezen a rangos könyves ünnepen. A könyvvásárról igencsak szaporázzuk a léptünket a Teatr21 bázisára - inkluzív flamnenco órán fogunk részt venni.

Újabb tapasztalatszerzési lehetőség: a MáSzínház foglalkozásaihoz hasonlóan az értelmileg akadályozott és autizmussal élő fiatalok képességfejlesztő foglalkozáson vesznek részt, ezúttal flamenco-n. Az óra nyilvános, bárki látogathatja. Először azt gondolom, hogy csak a sérült fiatalok szülei csatlakoznak az órához de hamar rájövök, több olyan középkorú, ám lelkében örökifjú hölgy is csatlakozik, aki saját jogon van itt és nem azért, hogy a gyerekükkel együtt tanulják a flamenco-t vagy elüssék valami hasznossal a várakozás idejét de nem ám! Azért vannak itt, mert adódott egy lehetőség, hogy flamenco-t tanulhassanak, értő, neves tanártól - Magdalena Siwecka, jegyezzük meg a nevét, érdemes beugrani az órájára, ha erre jártok, bitangjó! - és ők éltek ezzel a lehetőséggel. A tény, hogy az óra inkluzív vagyis sebesen hozzá kellett szokni a gondolathoz, hogy vegyes képességű emberek látogatják, úgy tűnik, nem rettenti el a táncolni vágyókat. Márcsak azért sem, mert a tudásátadás a neurotipikus résztvevőhöz van igazítva és nem a fogyatékkal élő fiatalokhoz. Nekik kell felnőni a feladathoz, hogy a tőlük telhető legjobb módon sajátítsák el a lépéseket. És, úgy tűnik, megy nekik. Jelentős húzóerő a nagyszámú ép résztvevő, bárhová néznek a ritmus pontos tartását, a mozdulatok pontos utánzását látják maguk körül, így nekik is könnyebb megtanulni. Uwaga uwaga! - mondja Magdaléna és mi egyszerre tapsolunk és lépünk neurodiverzek és neurotipikusok.

A másik, amin elképedek, hogy nincs önkéntes segítő egy sem, a flamenco tanár van, meg a tanítványok, ha kell igazítani a mozdulaton, akkor a tanár megy oda és igazít de mindenki annyira koncentrált és törekszik a pontosságra, hogy erre alig van szükség.

A következő rácsodálkozásom az előzőből fakad: segítők híjján itt nincs lehetősége senkinek, hogy a saját játékát játssza - nincs fegyelmezetlenség, rászólás, hangos beszéd, belekiabálás. A fiatalok nem zökkentik ki sem magukat, sem egymást a koncentrált részvételből vicceskedésekkel, egymás hangos biztatásával, beszólásokkal, nevetésekkel vagy a foglalkozásvezetővel való párhuzamos dumálással. Mindenki teszi a dolgát, mert tudja, mi a dolga - flamenco-t tanulni.

Mi sem bizonyulunk teljesen ügyetlennek a flamencohoz, úgyhogy újabb nagyon pozitív élményekkel és tapasztalatokkal megrakottan köszönünk el a srácoktól - akik közül kettővel már az előző napi próbán is találkoztunk, így szinte régi ismerősként válunk el egymástól.

Útközben arról beszélgetünk, amit Magdaléna mondott a saját szívügyéről: a hozzánk legközelebb álló háziállataink elvesztése utáni gyászról. Magdalénának ez a fő hivatása, forradalmasítja az ezzel kapcsolatos nézeteket, terjeszti a lehetőségét a terápiának, foglalkozik vele, hobbija, mindene. Az inkluzív meg a nem-inkluzív flamenco tanítása mellett.

Újból megállapítom, hogy itt tényleg mindenkinek van egy “ügye”, amit képvisel, amelyért szívvel-lélekkel tesz, terjeszti. Imádom ezt a várost, imádom ezeket az embereket!