A MáSzinház a Teatr21-ben -- Varsó, Lengyelország, 2024 - 3. nap

Ez az inkluzív előadás címe, amelynek bemutatója június 1-jén lesz a Komedia Teatr-ban. Sajnálatos módon, akkor már nem leszünk itt, de arra kaptunk lehetőséget, hogy részt vegyünk az egyik próbán. Az egész színház olyan, mint egy reneszánsz palota, a büfé pedig veri a legklasszikusabb cukrászdákat is dizájn tekintetében - szívet, lelket melengető. Jól esne bekuckózni az egyik öblös fotel mélyére egy csésze illatos teával, gondolkozni, élményt feldolgozni, csak úgy lenni. De erre most nincs idő, rövid gyönyörködés után indul a buli!

Közgazdász és a Google Translate fordításában az előadás leírása:A You Can Fail! Kudarc Show egy vígjáték, amelyre minden olyan embert invitálunk, aki tehetséges a kudarchoz. Ez a színházi előadás fiataloknak és felnőtteknek szól, akik azt hiszik, hogy az életük más úton halad, mint ahogyan azt tervezték. Vagy azoknak, akik gyakrabban végeztek negyedikként, mint a dobogón. A kudarcok látványosak lehetnek, átvehetik felettünk az irányítást, szomorúsággal, haraggal, keserűséggel és szégyennel árasztva el bennünket. Óriási hatásuk van! Miért nem mutatjuk meg őket a színpadon, és csinálunk belőle nagy show-t? 

Műsorunkban olyan tehetségek lépnek fel (műsorvezetők, résztvevők, vendégszereplők és kiemelkedő zsűritagok), akik  már mindannyian kudarcot vallottak, vagy vallanak vagy vallani fognak a jövőben. A közönség is aktív szerepet fog játszani, mert a közös nevetés segít leküzdeni a zavarba ejtő akadályokat. Műsorunkban megfordítjuk a megszokott gondolatmenetet, és - kudarctörténeteinket felfedve - közösen kiáltjuk, hogy "ELBUKSZHATSZ!". Színházi ünneplésre, gúnyolódásra és kudarcok megszelídítésére hívunk!

A csapat jelenleg  egy kisebb próbatérben tartja a próbáit, a nagyszínpadon hétfőtől lesznek, klasszikus véghajrában, főpróbahét. Most sajnálom igazán, hogy akkor már Budapesten leszünk, fele királyságomat adnám, ha ott lehetnék végig. De most be kell érni ennyivel, egy próba. 

Hatalmas nyüzsgés és hihetetlen kedvesség fogad minket. Justyna - ezúttal Sobczyk, a rendező - elénk jön a színház elé, ő is szabadkozik az angolja miatt, a csuda érti miért, itt mindenki jól beszél angolul, ő is, sőt én is! - és gyorstalpalóban ismerteti az előadás fontosabb paramétereit. Aztán átad minket Aleksandrának, a koreográfusnak, ő is mond néhány izgalmas dolgot, majd átad minket egy újabb Justynának, aki átad minket….egy idő után elengedem, hogy megjegyezzem a neveket, csak élvezem a pörgést, a beszélgetéseket, az arcokat, hangokat, színeket, azt a varázslatos világot, ami a színház. A próbának alkalmi közönsége is van, a színház dolgozói. Most ők helyettesítik a diákokat, akik az előadás célközönsége, így ők válaszolnak, ha megszólítják őket, sőt az előadás végén ki is mennek néhányan a gondolataikat megosztani. 

Kicsit aggaszt, hogy egy szót sem fogok érteni abból, ami történik de az aggodalmamat, hamar elfújja a valóság: nem értem, mégis pontosan tudom követni a történéseket, a nagyon erős színészi jelenlét itt is hat, és egy show keretében beszél arról, hogy merj, akarj, tudj hibázni!

Erősen törekszem most arra, hogy tárgyilagos maradjak, értő elemzését adva annak, amit láttam (vagy, amit megérteni vélek) ám ez most nagyon nehéz. Olyan gyorsan húzott magába a próba - mely egyszer sem állt meg, lement egyben az előadás - hogy azt vettem észre, a lengyel szöveg ellenére értem a történetet, megyek a szereplőkkel, nevetek, ha valami vicces és szívből szomorkodom, ha valamelyik karakter rosszul érzi magát a bőrében. Igazi, háromdimenziós, zenés, táncos szórakoztatás, olyan színes figurákkal, mint a transzvesztita táncos vagy a szigorú zsűritag, a szorongó műsorvezető vagy az elképesztő mozgású, a showbiznisz világában először szerencsét próbáló lány. 

És újra a nagyszerű tapasztalás, hogy mennyire organikusan illeszkednek a Down szindrómával vagy autizmussal élő színészek az előadásba! Elmosódik a képességbeli különbség, mindenkinek megvan a helye, szerepe. Nem a képességek, hanem a színészi jelenlét átütő ereje számít egyedül, ahogyan szerepet formálnak, egymásra építkeznek, egymásból merítenek. Igazi csapat. És mivel próba, közben szemünk előtt zajlik a háttér munka is, ha igazítani kell a kábelt vagy ha egy kelléknek a kijuttatása még nincs kitalálva, akkor valaki bemegy és kiviszi, a technikus lány, aki egyben a zeneszerző és zenész is, néha bejön és lenyom egy rap-et, majd visszaül tolni a potmétert vagy játszani az elektromos gitáron. Minden magától értetődő, természetes és jókedvű. Nem látok idegesen üvöltő rendezőt vagy a kimerültségtől összeomló, koncentrálni képtelen színészt, szorongó háttérmunkást. Ez persze nem jelenti azt, hogy a főpróbahéten ne fordulhatna elő. De most ez van és én nagyon élvezem, hogy a sérült fiatalok jelenléte ilyen módon is hat a próbára. Az inklúzió a készülő előadásban és a munkafolyamatban egyszerre van jelen.

Kicsit elszomorodom, amikor vége. Bármeddig néztem volna őket, csináltam volna az ajakgyakorlatokat a transzvesztita előadót játszó sráccal vagy kiabáltam volna, You can fail!, ahogy azt majd a diák közönség fogja az előadások alkalmával. Megköszönjük a lehetőséget, elköszönünk, aztán egészen a következő programra vezető úton az inklúzióról dumálunk a Közgazdásszal. Meg arról a végtelenül szabad, harcos, lendületes, forradalmian új színházi formanyelvről, amit itt tapasztalunk. Amihez felnőni szeretnénk. De legalább most a morzsáit hazavinni.

Útközben megszámoljuk, hogy csak amerre éppen utazunk, hány szobor - jelentős részük nőalak - fejezi ki azt a harcos, erős, öntudatos, magabiztos világlátást, ami - egyre inkább úgy tűnik nekem - a lengyelek sajátja. Leszállva a villamosról kicsit megállunk nézni az aktivista lányt, aki mikrofonban beszél valamiről. Nem értjük de jó látni az elkötelezettségét az iránt, amiben hisz és hogy ezt ki tudja és akarja is fejezni a világ számára.